Szalmaszentek

A szalma „a szegény ember aranya” – tartja a mondás. Az évszázadok során számos használati-, kultikus- és dísztárgy készült szalmából, a búza, a rozs, és a rizs üreges szárából. Európában szakajtót, kalapot, esőcsigát, aratókoszorút, babát és koszorút fontak belőle. Japánban tatamit, tojástartót, papucsot, kalapot és a sinto szentélyek előtt a bűnöket jelképező shimenavát készítenek riszszalmából. Amerikában a huicita indiánok fonnak szalmából ceremónia kalapot. Mexikóban betlehemet, kereszteket, üdvözlő lapokat, ikonokat készítenek, illetve a halottak napi ünnepségre megfonják, és a sírra helyezik az elhunyt személy kedves tárgyait. A Közel-Keleten színes szalmatálakat készítenek a beduinok kávé és tea felszolgálására.

Alapvetően három alapfonás van. Az első a lapos fonás, ami öt, hat, hét, vagy akár huszonegy szálból áll. Ezt toldva több méternyit lehet fonni például kalaphoz. A második az úgynevezett spirál fonat, ami tulajdonképpen háromdimenziós. Ez is készülhet négy, öt, hat, hét szálból, és ezt lehet bővíteni illetve szűkíteni, hogy különböző formák jöjjenek ki. A harmadik alaptechnika a kötözés, amikor egyszerűen csak fog az ember egy maroknyi szalmát, és összekötözi, például állatfiguráknál.

A szalmakép a szalmafonás egyik vállfaja. Az egyik fajtája, ahol a lapított szalmát egyszerűen egymás mellé ragasztják, és abba karcolnak bele mintákat, amit aztán megszíneznek. A szalmát nagyon nehéz festeni, illetve ha festi is az ember, természetellenes színek jönnek ki. A szalmakép másik fajtája az intarzia, amikor a formákat eleve a lapos szalmából vágják ki, és egymás mellé ragasztják, és ez adja a formát. Ez elég aprólékos munka. Kis ikonszerű képeket készítenek ezzel a technikával. Fehéroroszországban és Ukrajnában is él ez az intarzia díszítés.

Erdélyben kalapot varrnak többnyire a szalmából. A nyugaton látott fonatokat ők nem veszik át, tehát hagyományosan azt az öt-hat féle fonatot csinálják, amit évszázadok óta használnak. Szűcs Lajosék Kőrispatakon létrehoztak egy kalapkiállítást is, ahol az Erdélyben föllelhető összes szalmából készült kalapot bemutatják, illetve képeken a készítés fázisait. Sokan látogatják, és az ott eladott tárgyak miatt él a szalmafonás a faluban. Régen ez biztos plusz jövedelemforrást jelentett, mert az emberek hordták a szalmakalapot. Ma pedig, mivel a mezőgazdasági munka teljesen visszaszorult, és az emberek városba költöztek, kevesebb szalmakalapot hordanak, tehát nincs szükség annyira. Rengeteg karácsonyfadíszt, és kisebb tárgyakat is készítenek.

Fehéroroszországban, Minszkben nagy kultusza volt még néhány éve a szalmának, majd teljesen eltűnt: jött egy másik divat, és azt karolták föl. Az orosz jellegű szalmafonás jelentősen eltér a magyartól: a szalmabábu feje festett fagolyó, mint az orosz bábuskáknak; a teste pedig fonott szalmából van. Mexikóban kereszteket, és a napba öltözött Guadalupei Szűz Mária ábrázolásokat is készítenek szalmából.

A búza, illetve a szalmából készült tárgyak képzőművészeti ábrázolásokon is megjelennek az ókortól napjainkig: aratás jelenetektől kezdve (pl. Menna sír, Théba, i.e. 1450 körül), érmeken át (pl. nápolyi ezüst didrachma, i.e. 280-276), szalmakalapot viselő hölgyek portréjáig (pl. Pieter Aertsen: Zöldségárusasszony, Berlin, Gemaldegalerie, 1567; Jacob Jordaens: Művész és családja kertben, Prado, 1621-1622) számos művön találkozunk velük. Vallásos témájú festményeken főként a Jézus születése képek hangsúlyos motívuma a búzakéve vagy a szalma, amelyen a Gyermek fekszik, például a németalföldi Hugo van der Goes 1475 körül festett Portinari-oltára középső képének előterében a két virágváza mellett ábrázolt búzakéve Betlehem város nevének jelentésére, a „kenyér házá”-ra utal.

Megjelent: Tüskés Anna: Szalmaszentek. In: Élet és Tudomány 68. évf. (2012) 51-52. sz. 1638-1639.