Méhlakásnak nevezik az üreglakó társas méhek lakhelyeit. A természetben a méhek fák odvában, sziklaüregekben telepednek meg, de az ember által otthagyott holmikba is beköltözhetnek, így szokatlan helyeken (bronzszoborban, falrésekben, postaládákban, ágyúcsőben) is találni méhcsaládokat.
Eleinte tehát faodúban tartották a méheket, csak később kezdtek kasokat készíteni, amelyek könnyebben kezelhetők voltak. Az ókori Egyiptomban agyagcsőben tartották a méheket, az ókori görögöknek és rómaiaknak szétszedhető kasaik voltak.
Magyarországon a méhek domesztikálásával a méhlakásoknak számtalan variánsa alakult ki. A kasokat fűz, fagyal vesszőjéből, szőlővenyigéből, szalmából, vagy gyékényből készítették. Ismert volt a bödönkaptár is, ami hordóból készült. A vesszőből font méhkasnak a sík vidéki méhészetben volt nagyobb jelentősége, a gyékényből készültek a belvizek lecsapolása előtt a mocsaras vidéken voltak általánosak. A szalmából fontak a legfiatalabbak. Készítésüknek az előfeltétele a törésmentesség, technikájuk a spirális fonás. A szalmából készült méhkasok terjedtek el és váltak az egész magyar nyelvterületen általánossá. Formájuk szerint két csoportba oszthatók: a csúcsban végződők és a kupolásak. Az utóbbiak a későbben kialakult eszközök, s mivel mézterük nagyobb, kiszorították az első típust. A méhkasokba léprögzítő fácskákat tesznek, melyeknek elnevezései vidékenként változnak: kisgerenda, körösztfa, sejttartóléc és szulánk. Elhelyezésük a röplyuk nyílására merőleges. A méhkasokat a fedetlen méhesekbe állították. Ezért kívülről, ritkábban belülről is tapasztották őket. Ehhez legjobbnak a marhatrágyának agyag és hamu hozzáadásával készült sarát tartják. A viaszt, mézet többnyire felülről vették el a méhek megkímélésével, vagy elpusztították a családot. 1947-ben betiltották az egészséges méhcsaládok elpusztítását.
A méhjárat feltalálása nyomán a 19. században lehetőség nyílt a kasnál fejlettebb, un. kaptárak építésére, így a szalmakasok készítése szinte teljesen megszűnt.