Divatos szalma: Szalmaékszerek Afrikából
Szűkíthetjük a földrajzi kört, hiszen csak Maliból, azon belül is Timbuktu-ból való ékszereket találtak a kutatók. A legnagyobb gyűjtemények az Indiana University Art Museumban, a washingtoni Smithonian Musemban és a Museum für Völkerkunde-ben Bécsben található. Timbuktu a Nyugat-afrikai Mali kb. 20 000 lakóst számláló nagyvárosa, ahol számos etnikum él együtt. Ennek az etnikai keveredésnek egyik szép példája a szalmaékszer.
Az első írásos említése a timbuktui szalmaékszereknek John Skolls nevéhez fűződik, aki 1956-ban arany ékszerekhez hasonlítja a szalma ékszereket, a Songhai törzs ősi kézműves alkotásait. A törzs már akkor szinte kihalófélben volt. Kutatók máig nem tudtak megállapodni abban, hogy mikorra tehető a szalmaékszer születése, évszázados eltérésekkel a 12. sz-tól 1938-ig terjed a skála. Ennek oka, hogy se írásos, se régészeti leletek nem támasztják alá egyik hipotézist se. A fém olcsó alternatívája a szalma, s ügyes kezek között megszólalásig hasonlít az arany ékszerekre. A kérdés: melyik volt előbb: az arany ékszerek helyettesítésére készültek az olcsó szalmamásolatok, vagy a szalma hatott az arany ékszerekre. Rovine, bár perdöntő bizonyítéka nincs, az első feltevést tartja valószínűbbnek. Hatásként az egyiptomi, szíriai és közel-keleti ékszereket említi. A szalma ékszerek nem egyszerű másolatok, hanem a szalma anyagának jobban megfelelő új formákat is létrehoztak.
Készítésük a következő: kevés agyaggal összekevert viasz alapot borítanak szalmaszálakkal vagy hasítékokkal, esetleg a helyi fűfélével az espartoval. Megmunkálás előtt a szalmát beáztatják, sáfránnyal, hennával ill. szintetikus festékkel színezik, hogy minél jobban hasonlítson az aranyra. Egyéb használt színek a zöld, lila és vörös volt. Ezeket természetes pigmentekből állították elő. A viaszhoz hozzáadott kevés agyag meggátolta, hogy a viasz a nagy melegben megolvadjon.
A munka sok türelmet, kitartást, aprólékos odafigyelést igényel, melyhez hegyes eszközöket, tüskéket, szögeket használtak. A leggyakoribb megmunkálási technika a hajtogatás, fonás, csavarás, nyomkodás.
Törékenysége miatt általában csak ünnepeken, jeles alkalmakra viselték ezeket az ékszereket (nyakláncokat, fülbevalókat, karpereceket) a szegényebb emberek. Olyannyira hasonlítottak az arany ékszerekhez, hogy egy bizonyos távolságból egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni. A viasz és szalma nem drága anyagok, megmunkálásuk kevésbé időigényes, mint az arany, így nagyobb szabadságot adott a formák terén, s egyéni ötleteket és kreativitást is eredményezett.
Egyetlen mai alkotó nevét ismerjük: Almadane Traore Timbuktuból.
Divatos szalma: Hímzések
A legrégebbi fennmaradt szalmahímzéses munkák a 17. századból valók. A hiedelemmel ellentétben, nem a szalma töredezik és megy tönkre hamarabb, hanem az anyag (selyem, bársony), amire hímeztek.
A franciaországi Nozeroy faluban találhatunk egy különlegesen aprólékos szalmahímzéssel kivarrt oltárterítót kb. 1650-ból, melyet az Angyali Üdvözlet kolostor apácái készítettek. A fehér selyemre varrt, többnyire kettesfonat díszítés a Jézus, mint Jó Pásztor medált fogja közre. A fonatokon kívül gyöngy és apró szalmadarabkák is kiegészítik a hímzést.
A középkori ereklyekultuszhoz kapcsolódóan Európa számos női kolostorában készítettek polion dísszel övezett ereklye és szentkép tartókat. Leggyakrabban sodort fémszálakból készített polionnal, gyöngyökkel és ékkövekkel, vagy viaszzal dolgoztak, de amikor az aranyszálak fogytán voltak, azt szalmasodrattal helyettesítették.
A londoni Victoria and Albert Múzeumban őriznek szalmával hímzett előkelő női báli ruhát, kötényt és fátylat is. A legtöbb hímzés tehát tulajdonképpen rátét: textíl alapra rávarrják a fonatokat és egyéb szalmadíszeket, de néhány szalmaművész valódi hímzéssel, tehát a szalmaszál anyagba történő öltésével is próbálkozik.