Rátét, intarzia, berakás
A rátét, az intarzia és a berakás is egy-egy felület (leginkább bútor, textil, kép) díszítési mód.
A rátétnél a felületre előre kivágott formákat ragasztanak pl. szűrrátét, az intarzia készítésénél egy külön sík réteget képeznek, amellyel utólag a díszítendő felületet beborítják, a berakásnál pedig az egységes hordozó felületen alakítanak ki bemélyedéseket, amibe a berakást helyezik. Mindegyiknél a különböző struktúrájú, szerkezetű és színű anyagok egymáshoz vagy egymásra történő helyezésével érik el a kívánt esztétikai hatást.
Az intarzia szó arab eredetű: a mázas csempével való felületdíszítést jelölték vele. Az intarzia már az ősi Egyiptomban, Görögországban és Rómában is fejlett művészi forma volt. Egyiptomból elterjedt egész Észak Afrikába. Feltehetően Spanyolországban is művelték a római megszállás alatt. 711-ben a mór invázió élénkítő, inspiráló hatással volt az intarziára, de igazán népszerűvé a 15. századi Itáliában, első sorban Velencében vált. A „tarsia”, később „intarsia” néven ismert korai velencei munkák geometriai mintájúak voltak, és arab hatást tükröztek. (Spanyolországban „ataracea” néven ismerték.)
A 15. században Siena és Firenze is ismertté váltak képi intarzia munkáikról, melyek többnyire csendéleteket, építményeket vagy tájképeket ábrázoltak. A 17. századra Európában Németországban, Hollandiában, Angliában és Franciaországban találunk jelentősebb intarzia műhelyeket. Nemcsak fából készültek berakások, hanem kővel, nemesfémmel és különféle csillogó anyagokkal (teknőchéj, kagyló, csiga) is díszítették a barokk, majd a klasszicista és a későbbi historizáló bútorokat. A berakás – az úgynevezett marketéria – egyik fajtája a petra dura, amikor is színes kövekkel főleg márvánnyal és féldrágakövekkel – lapis lazuli, achát, kalcedon – ékesítik a bútorokat. E technikával, amely a Mediciek által alapított műhelyben született, főleg ébenfából készült darabokat díszítettek: a fekete alapon különösen látványosak a színes kövek. A firenzei mozaiknak nevezett eljárás azután a német nyelvterületen is elterjedt, utóbb pedig Franciaországban és Spanyolországban is divatos lett.
Gyöngyház és kagylóberakásos tárgyak érkeztek Kínából és a Fülöp szigetekről is, amelyeken a mór hatás a geometriai mintákban, az anyagi szegényesség pedig a díszítésre használt anyagban, az egyszerűbb fafajtákban és a szalmában látszott. Az ébenfa és mahagóni háttér előtt csodálatosan mutatott a szalma.
A 14. században a spanyolok ismertették meg a marketéria technikát az új világgal, de elődjének tekinthetjük a prehispán, azték tollakkal, gyöngyházzal, elefántcsonttal, fával és kagylóval való mozaikrakást is. A 18-19. században szalmát és kukoricacsuhét használtak sötét fa háttér előtt, ezzel kontrasztot képeztek és az arany leveleket imitálták.
A mai új-mexikói szalmarátét a 18-19. században virágzó spanyol, mexikói, európai szalmaintarzia egy kevésbé ismert helyi változata. A szalmát és a csuhét használták sötétre festett fa háttér előtt, mintegy az aranyat imitálva. A 20. században az absztrakt (csillag, rozetta) és a figuratív díszítéssel is találkozhatunk kereszteken, gyertyatartókon, fali táblákon, dobozokon, ládákon. A szalma applikáció, melyet ma Új-Mexikóban készítenek ezt a két módszert kombinálja: nem mélyíti ki a felszínt, s a díszítés nem is fedi le azt teljesen.
A technika a következő: az érett fenyőből vagy nyárfából kézzel készített kereszteket 1-2 réteg porrá zúzott, égetett gipszkő vízzel higított és állati eredetű ragasztóval összekevert keverékével kenik be, melyhez néha egy kis tojást is adnak. Ha színezni akarják az alapot, akkor feketét faszénből vagy hillin fenyőnedv alkoholos oldatából, vöröset higany szulfát pigmentből nyerik.
Aztán a széthasított és lelapított szalmaszál belsejét késsel vagy pengével kikaparják, ezzel teljesen elvékonyítják a szalmát, majd geometriai mintákat vágnak ki. Alkoholos gyanta az alsó ragasztó, majd ugyanennek az anyagnak a hígabb változata a fedőréteg is.
Mozaik térhatását és az árnyékolást a szálirány megváltoztatásával, illetve a szalmaszálak természetes árnyalatainak a variálásával érték el. A sötét háttéren az aranyszínű szalma önmagában is igen látványos és tetszetős volt.
Az eredeti, természetes ragasztóanyag, a pinol fenyőből kinyert gyanta és enyv keveréke. A recept nagyon egyszerű: a pinol fenyő enyvét tiszta alkohollal (kukorica likőr párlat) hígítják, s ezzel kenik be a sima fa alapot. Ahogy az alkohol elpárolgott, a fán egy kemény, tartós réteg marad. Az alap színeinek megválasztásával is kísérleteznek: feketét koromból, karmazsin vöröset higanyszulfát pigmentből ill. a fehértölgyön élő kermes rovar összezúzott testéből, kármint a bíbortetű porrá zúzott pigmentjeiből, kéket indigóból nyernek.