Tájképek – Tavankút
A bunyevácok a horvátok egy etnikai csoportja, akik észak és északnyugat Bácskában, a Vajdaságban élnek, Szabadka és Zsombor, Magyarországon Baja és Budapest környékén.
A bunyevácok eredetileg délnyugat Boszniában, Hercegovinában és Dalmáciában éltek, ahonnan a 17. század folyamán több hullámban vándoroltak a Bácskába és a Duna mellé. Szorgalmas parasztnép, mely a mocsarak lecsapolásával tette a földet termővé. Évszázadokon keresztül különböző nemzetiségű népekkel éltek együtt: szerbekkel, németekkel, magyarokkal, szlovákokkal, csehekkel és ruténokkal, s ebben a soknemzetiségű környezetben őrizték meg hagyományaikat, melyeket még eredeti őshazájukból, a Dinári hegyekből és az Adriai tengerpartról hoztak magukkal.
A bácskai horvátok körében évszázados hagyománya van annak, hogy az aratás végeztével szalmából különböző díszeket, koronákat, koszorúkat készítsenek. A betakarítást követő hálaadó misére földíszített lovakkal és kocsikkal mentek, a templomot pedig hosszú szalmafonatok, díszek, koszorúk ékesítették.
A lányok rozs, búza és árpa szalmáját hasították szét, lapították el késsel, majd abból vágtak ki virágszirmot, levelet, pillangó szárnyat. A libát őrző gyerekek szalmagyűrűk fonásával múlatták időt.
Ez az ősi tradició elválaszthatatlanul összefügg a munkával, az aratással és névtelen szerzők autentikus népművészetében manifesztálódott. Eleinte csak profán dísztárgyakat készítettek. 1911-ben, Blasko Rajic kezdeményezésére, a szalmafonók szakrális motívumokat is kerestek, s így az ünnep a parasztcsaládból a templomba is beköltözött, s a szertartásban is megtatlálta a helyét. Fordulópontot hozott, amikor 1946-ban Kata Rogic szalmából font egy kelyhet – a szakrális tárgy hű másolatát, mindenféle díszítés nélkül. A következő lépést az jelentette, hogy 1962-ben Ana Milodanovic, elkészítette az első háromdimenziós szalmaképet „A mocsár” címmel. Ez a kép a szalmát jól ismerő asszonyok képzeletében lavinát indított el, új ötletek, technikák, a szalma képen való felhasználásának tucatnyi módját találták ki, fedezték föl. Így vált a kézművesség művészetté, igazi naiv iparművészetté. Ana Milodanovic fiatalon abbahagyta a szalmakép készítést, de testvére Cili, valamint Marga Stipic és Mara Ivkovic-Ivandekic folytatták a megkezdett utat.
Képet saját inspirációból és egyedi ötletek alapján készítenek, de természetesen a legmeghatározóbb hatást az őket körülvevő mindennapi élethelyzetek, a kenyérsütés, mosás, kaszálás gyakorolják. A szalmából nemcsak képeket, hanem szobrokat, reliefeket, kitűzőket, esküvői koronákat is készítenek, melyekkel mesélnek életükről, gondolataikról, hagyományaikról, hitükről, mely körülveszi őket, s amely lelkük gazdagságában gyökerezik.
A Szabadka környékére látogatók három helyen tekinthetik meg a szalmaművészek alkotásait: a püspöki szeminárium gyűjteményében, a durdini templomban és plébánián, valamint a tavankuti tábor idején az alkotás folyamatából, a végén az eredményéből kaphatnak ízelítőt.