TÁROLÓEDÉNYEK – SZALMAKOSARAK
A gabona szárából, vagyis szalmából készült tárolóedényeket együttesen szalmakosaraknak nevezi a szakirodalom, de helyi elnevezéseik is ismertek, pl. Vas megyében “kópic” és “zsompor”. Leltárkönyvek leírásában szerepel a “vízhordó zsombor”, “liszttartó véka”, “liszttartó kópic”, “fakengyeles zsombor”, “östöbü”, “kis kengyeles zsombor”, “gyümölcsös zsombor”, “lábas alá való perec”, “tyúkfészek” elnevezés is. A kosárkötés téli elfoglaltság volt: ekkor tudtak rá időt szakítani, és ekkor állt rendelkezésre a megfelelő minőségű zsúpszalma. A hosszú szalmaszálak kötegét a kosárkötő erős és rugalmas anyaggal fűzte össze, rögzítette. A spirálfonásnál (máshol hurkatechnikának is nevezik) használt varrószál többnyire hántolatlan, hasított fűzfavessző, ritkábban akácháncs, szederinda, mogyorófa-hasíték volt. Általános vélemény szerint a hasított szedervessző a legerősebb, legvékonyabbra hasítható “szíj”, “szíjács”, de a tüskés bokorról nehezen szedhető. Az ideális, egyéves vessző szedésére november-december hónapban került sor. A vesszőket késsel vagy “hasítóval” hasították fel három/négy részre, kemény, fás belét kézzel vagy háncsgyaluval távolították el. Elvétve előfordult a gyékény is mint varrószál, ezzel a vesszőnél gyengébb, puhább anyaggal a szalmakötegeket sűrűbben befonva.
Eperjessy Ernő 1962-ben, Szentmihályhegyen végzett terepmunkája alapján így rögzítette a spirálfonású szalmakosár készítésének fázisait: “A gyűszűbe (bőrgyűrű) szorosra tömve fűzik be a zsuppot a torzs végével úgy, hogy kb. 10 cm-re szabadon kiálljon. Ide a torzs közé ellentétes irányban kb. 5 cm-re bedugják a szederényt (hasított szedervesszőt), majd folytatásának irányában néhányszor megtekerik a zsuppot. A tekercselt zsuppot behajlítják balról jobbra tekeredő csigavonal mentén, majd a későbbiekben ehhez a kezdéshez hozzáfűzik a köteg folytatását a cuca vagy szúrókés segítségével. Ahogy növekszik a csiga, aszerint szaporítani kell az átszúrásokat, illetve növelni kell az öltések számát, hogy a henger egymáshoz kötődjön. A fenék elkészülte után a kötegeket függőleges irányba terelik. Az átfűzés a következőképpen történik: az alsó zsúpkötegen belülről átszúrják a cucát (tűt), vele szétfeszítik a zsuppot, és ezen a nyíláson átfűzik a szederindából készült szíjat. Ezzel hozzászorítják a felső, új köteget az alsóhoz, a szíjat ismét behajtják, majd ismét kifelé szúrják.”
A spiráltechnikával készült szalmakosár jellemzően díszítetlen vagy kevéssé díszített, szépségét az egyenletes fonás és a szabályos forma adja. A sűrű, egyenletes fonás, a világos szalma és a sötétvörös vessző színkontrasztja, a fülek, fogók, talpgyűrűk íve, és olykor a kosár falának áttört hullámdísze teszi különlegessé a tárgyakat.
A szalma ilyen módon való feldolgozása magyar nyelvterületen egyértelműen férfimunka volt. A jobb módú parasztemberek saját háztartásukat látták el, de jellemzőnek tekinthetjük azt is, hogy a kosárkötésben jártas, ügyes kezű gazda ajándékba adta, esetleg cseretárgyként használta a feleslegesnek ítélt darabokat. Az áttört falú, varrókosárnak szánt kisebb példányokat gyakran fiatal férfiak készítették párjuknak szerelmi ajándékként. A fiatal házas férfiak induló háztartásuk számára több, különféle funkcióra szánt kosarat fontak. A “kosárkötő” őrségi falvakban a gyerekek is próbálkoztak a tevékenység elsajátításával. A kosarak magukon viselik készítőjük gyakorlatlanságának, vagy éppen ellenkezőleg, a kosárkötésben való jártasságának nyomait. A sűrű, egyenletes fonás mindenféle díszítés nélkül is ez utóbbira vall, míg a szabálytalan forma vagy a könnyen kibomló, vastagabb hurkák bizonytalanabb készítőre utalnak. A Nyugat-Dunántúlon csaknem minden családban akadt kosárkötő, munkáik esetlegesebbek, “rusztikusabbak”, kevesebb rajtuk a díszítés, mint az alföldi falvak, mezővárosok specialisták által készített kosarain.
A spiráltechnikával készült szalmakosarak mérete egészen eltérő, apró tárgyak, pl. gyufa, varróeszközök, aprópénz tárolására éppen úgy használták a tárgytípust, mint nagy mennyiségű termény elraktározására. Kardos László őrségi gyűjtése során a szalmakosarak méretét illetően ezt jegyezte fel: “A kenyérsütő-szakajtó-véká-nak a feneke 6 karimából (hurkából), az oldala 11 karimából áll, (a karima vastagsága szerint 9-ből is állhat). A fertálos 15 karimás; ebből vetnek. Az ezeknél nagyobb vékát leginkább liszttartásra használják. A kópic-nak kötött véka kisebbje félmérős, nagyobbja három mérős.” A spirálfonású szalmakosarak jelentős súlyuk miatt szállításra kevéssé voltak alkalmasak, tárolásra viszont kiválóan. Egy-egy parasztgazda egész sorozat, különböző méretű terménytárolóval rendelkezett. A tárolókosarak, szakajtók tipikus életútja jól kirajzolódik: a szoba/kamra területéről elhasználódva a padlásra kerülnek. Az eredetileg liszt, tojás, termény tárolására szolgálók használaton kívül üresen álltak, vagy több éves, fel nem használt javakat tartalmaztak, állatok etetésére szolgáltak. “A 20–30 év munkában megöregedett szalmaszakajtó alkalmas baromfietetésre, magvak vagy szilárd élelmiszerek alkalomszerű használatára stb.” A padláson álló, keveset mozgatott terménytartók életideje természetesen hosszabb volt, mint a rendszeresen használt szakajtóké, tojástartóké. Az urna alakú terménytartók univerzális tárolóhelyei voltak a különféle gabonamagvaknak, hüvelyeseknek, lisztféléknek, aszalt gyümölcsnek, hajdinának. A bennük lévő javakat igyekeztek megóvni a portól, kártevőktől, rágcsálóktól, ezért többnyire lefedték őket. A terménytárolók egyik része eleve fedéllel készült, másik részükre alkalmi fedő – használaton kívüli szakajtó/véka, cseréptányér – került. A merítő-, és mérővékák mindennapos eszközei voltak a háztartás és az állatok számára megfelelő mennyiség adagolásának. Mivel a készletet egy évre szigorúan be kellett osztani, a mérés a gazda és a háziasszony felelősségteljes feladata volt. A kukoricát, búzát, ocsút, korpát a hombárokból vékával merték ki, gyakran abban is tették az állatok elé. A kisebb, ovális mérőszakajtót/vékát – hogy kéznél legyen – többnyire benn tartották a nagyobb lisztes-szakajtóban, hombárban.
Az Őrségben nagy hagyománya volt a gyümölcs, elsősorban a szilva, kisebb mértékben az alma, a körte és cseresznye aszalással való tartósításának. A “szárasztás”, “szárogatás” faperemes, szögletes vessző- vagy kerek, illetve ovális spirálfonású szalmaaszalókon történt. A szárított gyümölcsöt többnyire a padláson, terménytároló “kópicokban” tárolták, lefedve, hogy a portól megvédjék. A kisebb, gyakran áttört oldalú szalmakosarakat varróeszközök, evőeszközök, gyufa tárolására használták a konyhában. Kicsi, de magasabb oldalú kosárban, a tűzhely fölött tartották a főzéshez használt sót, ez volt az un. “sósvéka”. A spirális szalmakosarakat a paraszti háztartásokban többnyire tárolásra használták, de bőven van példa arra is, hogy gyümölcsöt, eleséget, trágyát, falevelet hordtak benne. A gyümölccsel, terménnyel teli szalmakosarakat szekérrel vitték a vásárra. A használaton kívül a kosarak a kamrában lógtak, rúdon. Hasonló karos kosarakat használtak Felsőszölnökön búza, rozs, bab, krumpli vetésére, és ilyenbe szedték a szelídgesztenyét is. A gyűjtés idején a tavaszi vetéseknél még használták a “korblát”, az év többi részében diót tároltak benne a padláson.
Forrás: Sedmayer Krisztina: Vasi népművészeti tár, XXXI. Kópic és zsombor, vas megyei szalmakosarak a Néprajzi Múzeum háztartásgyűjteményében.